Részlet a könyvből…

Sylvia mély levegőt vett.
– Mindig is beavatottak voltatok… – szemét lehunyta. – A medve törzsének utolsó tiszta vérvonala. A génjeitekben él a kód.
– Miféle kód?
– Az idők előtt… – Sylvia nagyot nyelt. Ha elindult, nincs visszaút. – Volt egy tanácskozás… egy kongresszus. Ott döntöttek Földünk sorsáról a bölcsek. A birodalmukhoz akarták csatolni, ezért
kriliket küldtek, hogy harcoljanak érte.
– Kik azok a krilik? – kérdezte Johanna.
– Fénylények. Olyanok, mint a szivárvány. Mintha a testük egy nagy kristály lenne. A prizma minden színe megtalálható benne.
Az érzéseiken keresztül kommunikálnak.
– Nem beszélnek?
– Nem. Érzik egymást, egymás gondolatait és érzéseit. Mintha egy lennének.
– Én még sosem láttam krilit – tűnődött tovább Johanna.
– Persze, hogy nem – mosolygott kedvesen Sylvia. – Hiszen csak otthon van ilyen megnyilvánulásuk. Amikor a Földünkre érkeztek, hogy átvegyék az irányítást, ők is emberi testet öltöttek.
– Hol van az otthonuk? – nézett komolyan Erik.
– A Fénykapuban.
– Az hol van?
– Egy része itt él bennetek – s kezét gyermekei szívére tette.
– Mi is krilik vagyunk? – hangzott a logikus kérdés.
– Igen.
– De én nem látok bele Erik fejébe! – bosszankodott a kislány.
– Még jó! – vágott vissza testvére.
– Emberként minden egy kicsit nehezebb – viccelődött keserűen Sylvia.
– Miért? – fintorgott Johanna.
– Hm. – A nőnek sikerült elfojtania szomorú mosolyát. – Túlságosan is hihető a színjáték. Köd borítja szellemünket. Elveszítettük a valódi igazságot. Sokan úgy mondják, az ősi tudást.
– Ha viszont ott él bennem, akkor elő is tudom hozni, igaz? – érkezett Erik következő logikus kérdése.
– Igen. A medve törzse az utolsó ezekben az időkben, aki életben tarthatja még ezt a tudást.
– Apa sokat mesél a medvéről. Azt mondja, ő a legbátrabb állat.
– Milyen igaza van! – húzta el szelíden a nő a száját.
– Nem az oroszlán az állatok királya? – zavarodott össze Johanna.
– Ó, igen! – mondta határozottan a testvére. – Az oroszlán a Nap, aki elvakítja az embereket, hogy ne legyen szem előtt a legerősebb, a medve. A Nap beragyogja fényével a Holdat, hogy védelmezze,
elrejtse. Ám attól még, hogy a káprázatban nem vagy képes tisztán látni, a Hold létezik. Te mégis az oroszlánt látod…
– Így van – nézett büszkén az anya a fiára.
– Ez nem csak mese? – értetlenkedett a kislány.
– Inkább mítosz – helyesbített a nő.
– Azonban a legendák velünk élnek… – ismételte a fiú újraértelmezve az iskolában tanultakat.
– Így van – válaszolt Sylvia. – Édesapátok és a törzs vezetői azért hozták létre az iskolát, hogy a legenda a ti szívetekben is éljen. Hogy amikor majd szükség lesz a tudásra, ismerjétek az utatokat, és tudjátok,
hogy mit kell tennetek.
– És mi a mi utunk? –a fiú hangja keményen csengett. Semmi kétség. Erikben életre kelt a valódi lénye. Korát meghazudtoló kérdései zavarba hozták az édesanyját. Egyszerre volt büszke a fiára, és kitárta volna a világ elé, hogy mindenki lássa, milyen nagy harcos lesz belőle, ugyanakkor rejtette volna minden erejével,
ahogy a Nap óvja a Hold körüli csillagokat. Jól tudta, hogy a sötétség korában élnek. Anyai szíve beérte volna a túlélés csodájával…
– A harc – sóhajtott valahonnan a túlvilágról Sylvia.
– Ki ellen? – Erik áramlását már nem lehetett megállítani.
– A sötétség katonái ellen.
Szomorú dallam zengte be a szobát.
– Akkor mi fényharcosok vagyunk? – kérdezte Johanna rálépve bátyja mögött sorsának rögös útjára. Sylvia gyomra kavargott. Lehunyta a szemét. Érezte a vér szagát, amelyet egykor saját kezéből csorgatott. A kehely hideg tapintását finom ujjain. Két szempár villant. Hosszasan bámultak felé, majd eltűntek a ködben. Aztán lassan újra a gyermekeivel nézett farkasszemet.
– A fényharcosokat kiképzik. Nem lehet bárki fényharcos! Az a legnemesebb kriliküldetés!
– Egy misszió?
– Igen. – Borzalom ült a nő lelkébe. – Nagy utat kell bejárnia a léleknek, hogy harcos lehessen…
– Milyen utat?
Erik szíve lángolt a sorsáért.
– Az egy… – Sylvia mereven egy pontra nézett, és engedte, hogy áramoljon benne minden, ami egykor Ronaldban és Lorenzóban áramlott, segítve Sophyát és Giuliát. – Kettéhasad. A lélek két oldala
elválik: sötétség és világosság, pokol és mennyország. Kísértést bűn követ, bűnt pedig bűnhődés. A magára maradt fél elbukik. Talán nincs is más esélye. Ki tudja? Talán a bukás feltétele az emelkedésnek.
Úgy tartják, meg kell ismerni a szörnyeteget, hogy le tudd győzni. Ismerned kell az ellenfeledet! A fényharcos ismeri lénye legsötétebb oldalát…
– Szóval két félre esik az egy? Azt hogyan kell csinálni?
– Erik! Ez maga az illúzió. A szenvedés, a nyugtalanság, a pokol.
– Ezt nem értem.
– Amikor a lélek úgy dönt, hogy rálép erre az útra, nem fordulhat vissza. Könyörtelenül végig kell mennie rajta, így vagy úgy… Nem lehet a döntést megváltoztatni. Bukás vagy győzelem várja. Nincs más. Ha feladja, örökre elbukik.
– Mi végigmennénk! – húzta ki magát mindkét gyerek.
Sylviát valahol mélyen csendes őrület kerítette hatalmába.
– Nem tudjátok, mit beszéltek!
– Anya! A medve utódai nem félnek. Bennük van a tudás…
– Épp ezért olyan veszélyesek a másik oldalra nézve… – pillantott szomorúan gyermekeire az édesanyjuk. – És önnönmagukra…
– Talán ez az egész már régen eldöntött kérdés… – morfondírozott apjuk az ajtónak dőlve.
Mindhárman odafordultak. Meglepődtek, nem is hallották megérkezni.
– Talán már azzal, hogy emberi testet öltünk, leugrunk a szakadékunkba…
– folytatta Björn töprengve. – A szellem ébredése csupán idő kérdése. Mert csakis a szellem győzhet a lélek magányának tébolyult illúziója felett.
– Apám! – nézett Erik az óriási emberre férfiasan. – Tanítsd meg nekem ezt a természetfeletti világot!