Sokan mesélnek nekem az egyéni konzultáción arról, hogy olyan életesemények történnek velük, melyek gyökerestől szüntetnek meg régi kapcsolódásokat, szituációkat. Kíméletlenül elmúlik valami sokunk életében, és mi belecsúszhatunk egy gyászfolyamatba.
Bizony, a régi énünket is meggyászoljuk. Egy korszak lezárul. Bennünk.
Az elmúlt években sokan sokat dolgoztunk belső világunkkal, régi érzelmi sebeket igyekeztünk begyógyítani, és óhatatlanul belecsúszunk emiatt a rezgéseink megváltozásának folyamatába. Amikor a rezgéseink változnak, következésképpen a kapcsolataink is átalakulnak.
Vagy… éppen a környezetünkből érkeznek olyan traumák, melyek arra „kényszerítenek” bennünket, hogy változtassunk belső iránytűnk állásán. Valahogy most az élet néha könyörtelennek tűnik, bár nyilván ez nézőpont és viszonyítás kérdése, hogy mi számít ténylegesen könyörtelennek, de egyfajta lelki kín jelenhet meg: mintha az élet egyszerűen nem engedné már, hogy olyan utakon menjünk tovább, ami többé nem hozzánk tartozik.
Még ha azt is hisszük, hogy igen.
Az élet most már nem kérdez, határozottan sodor az új felé. És ez a sok bolygóhatásnak is(!) az együttes eredménye:
Egyrészt Szaturnusz és Neptunusz a Kosban – ami ugyebár „ÉN-tudat” analógia – Neptunusz lebontja rólunk azokat a rétegeket, amelyek abban akadályoznak, hogy egy tisztább minőségű , magasabb rezgésű énünket élhessük; Szaturnusz új kereteket rajzol az énünk köré, melyek a régi énünknek korlátok, az új énünknek új területek a kibontakozásra.
Másrészt ott van még az Uránusz az Ikrekben – avagy hogyan fejezzük ki magunkat (kommunikálunk magunkról) – Uránusz megváltoztatja az önkifejezésünket, a kommunikációnkat, akár a megjelenésünket is, hiszen az is egyfajta kommunikáció, ugyanígy a viselkedésünk, a gesztusaink. Születik az új énünk.
Plútó pedig a Vízöntőben – hú, ez azért mély – ugyanis Plútót ismét csak nem igazán érdekli készen állunk-e lebontani a félelmeinket, ő (kicsit öntörvényűen) mély belső transzformációba visz… mibe is? – Vízöntő a szabadság (többek között) analógiája: vagyis mintha szembe kerülnénk saját szabadságunkkal: hol és miben nem vagyunk még szabadok, hol korlátozzuk magunkat – mi az a félelem, ami gátolja lényünk önkiteljesedésének szabadságát?
Plútó azt mutatja meg, hogy mely félelmeinkkel, régi sztereotípiáinkkal akadályozzuk saját magunkat, vagy olyan hitrendszerekkel, melyeket magunkra vettünk, de valójában ezzel valahol és valamikor megtagadtuk önmagunkat.
Nos, ezen a táncparketten keringünk, hol Szaturnusz, hol Neptunusz, hol Uránusz vagy éppen Plútó karjaiban. És ezt a táncot nemcsak velük járjuk, hiszen ott vannak még az egyéni, személyes bevetüléseink, melyek megfűszerezik a tánclépéseinket.
Sorsfordító hónapokban vagyunk,
és a sorsfordulás azt jelenti,
hogy már képtelenek vagyunk azok lenni,
akik eddig voltunk.
Hiszen nagyon sok gyermekkori vagy családenergetikai sérülést dolgoztunk ki magunkból, akár előző életekből hozott transzcendens-karmikus hatásokat, vagy éppen csillag-lenyomatokat. Dolgozunk magunkon és magunkban, ennek következtében megváltozunk.
Eltávolodunk régi énünktől, és az új énünket még éppen integráljuk, tanuljuk.
Egyszerre vagyunk gyászban a régi életünkkel, a régi identitásunkkal, a konzekvenciák levonásának és az új felismerések által éppen szövődő új identitásunk hálójában.
Egyszerre fáj és ugyanakkor izgalmas – éppen ki hol tart ezen az érzelmi hullámvasúton.
Segíthet, ha tudjuk mi történik, és értjük a folyamatot. Ettől egy picit könnyebb lehet – de akkor sem könnyű.
Illúzióink bomlanak le arról, hogy kik vagyunk – mert új én minőségekbe lépünk.
Az illúzió lehet egy képzelet, ami nem is belőlünk gyökerezik, hanem elvásárokból, megfelelésekből, akár félelmekből. Illúzió lehet az, hogy a régi szocializációnk miatt kinek hittük magunkat eddig.
Az viszont biztosnak látszik, hogy ez az áthangolás hosszútávon az érdekünkben történik, még ha most két világ között is lebegünk. Igen, a régi már konkrétan nincsen – nem elmúlik, hanem megszűnt. Az új pedig még csak dereng – ezekben a hónapokban vagyunk éppen – lebegünk az énünk világa semmijének a közepén – ezért bizonytalan, és kiszolgáltatott helyzetnek tűnik.
Minél jobban figyelünk az új integrációjára, annál ügyesebbek lehetünk benne – de azért ott vannak még mindig azok a fránya érzelmek (irónia) – egyik nap minden rendben, másik nap pánik telepszik ránk. Ez ilyen. Átállásban vagyunk.
Én az látom, hogy az is egy spirituális illúzió, hogy ez a folyamat lehet könnyed – szerintem, aki ezt írta egyszer, még nem ment át valódi identitásVÁLSÁGon és egzisztenciális válságon. A félelmeinkkel dolgozni – nem tudom kinek könnyed folyamat – éppen arról szól, hogy félünk attól a valamitől, következésképpen nem könnyű. Ha könnyű lenne, akkor nem a valódi félelmeinkkel dolgoznánk.
Ugyanakkor a félelmeink is illúziók… Ebben gyógyulunk Neptunusz ölelésében.
De erről a következő cikkemben…
Szeretettel,
Vaktor Orsolya
KAPCSOLÓDÓ ESEMÉNY:
0 hozzászólás