„A nagyobb energetikai erő nagyobb felelősséget kíván. A nagyobb fény nagyobb sötétséget ragyog be. A több szeretet több fájdalmat gyógyít. Minél magasabb a rezgés, annál mélyebbre merülsz a kollektív szolgálatában. Aki a szeretet bölcsességében él, alászáll, hogy meggyógyíthassa a fájdalomban megrekedt lelkek léleksérüléseit. Szeretete fényként ragyog a mélység sötétjében, így szolgálja az Egyet, a Mindenséget. Minél fényesebb egy lélek, annál alázatosabb, és annál inkább merül alá azokért, akik szenvednek. Egyre nagyobb türelemmel, egyre nagyobb elfogadással.”
Vaktor Orsolya: Kristályfény saga – Metamorfózis
A spirituális úton sokan úgy tekintenek a fényre, mint valamiféle állandó emelkedésre, amely egyre távolabb visz a szenvedéstől, a nehézségektől és az emberi lét árnyékosabb rétegeitől. A valódi belső fejlődés azonban gyakran éppen az ellenkező irányba vezet. Ahogy tudatosságunk tágul, és ahogy szívünk egyre mélyebben kapcsolódik a szeretet bölcsességéhez, úgy válunk képessé arra is, hogy meglássuk mindazt, amit korábban elfordított tekintettel kerültünk. A nagyobb fény nem eltakarja a sötétséget, hanem beragyogja azt. Nem elválaszt bennünket a fájdalomtól, hanem lehetővé teszi, hogy együttérzéssel és belső erővel forduljunk felé.
Sokan úgy gondolják, hogy a magasabb rezgésű tudatállapot egyfajta állandó békét, könnyedséget vagy lebegő harmóniát jelent. A lélek mélyebb útjai azonban arról tanúskodnak, hogy minél közelebb kerülünk valódi önvalónkhoz, annál érzékenyebbé válunk a világ fájdalmára is. Nem azért, hogy magunkra vegyük mások terheit, hanem azért, hogy jelenlétünkkel, szeretetünkkel és elfogadásunkkal gyógyító teret hozzunk létre. A szeretet legmagasabb formája nem a távolságtartó tökéletesség, hanem az a bátor szív, amely hajlandó belépni a sebzett emberi történetek közé anélkül, hogy elveszítené saját belső fényét.
Talán éppen ezért válik az igazi spirituális erő egyre alázatosabbá. A bölcs lélek már nem önmaga különlegességét keresi, hanem azt vizsgálja, miként válhat hasznára annak a közösségnek, annak a családnak, annak a világnak, amelynek része. Megérti, hogy minden ember hordoz láthatatlan sebeket, be nem gyógyult emlékeket, generációkon át öröklődő fájdalmakat, és hogy a valódi szeretet nem ítélkezik ezek felett, hanem türelmesen helyet ad a gyógyulás folyamatának.
A fény útja ezért nem a magaslatokon való megérkezés története, hanem az újra és újra vállalt alászállásé. Annak a belső döntésnek a története, amelyben a lélek nem menekül el a világ tökéletlensége elől, hanem szeretetével jelen marad benne. Mert végső soron talán nem az a legfényesebb lélek, aki a legmagasabbra emelkedik, hanem az, aki a legmélyebb sötétségben is képes emlékeztetni másokat arra, hogy a fény soha nem tűnt el – csupán várta, hogy valaki újra felismerje önmagában.
0 hozzászólás