Mi van, ha azért érzed magad elveszettnek, mert egy olyan világban próbálod megtalálni önmagad, amely közben elfelejtette, hogyan kell együtt mozogni az Élettel?
Mi van, ha az a különös, nehezen megfogalmazható belső feszültség, amely oly sok ember életében jelen van ma, az érzés, hogy valami nincs rendben, hogy valahol máshol kellene lenned, valami mást kellene élned, valami többnek, mélyebbnek, igazabbnak kellene történnie veled, nem pusztán abból fakad, hogy rossz munkát választottál, nem keresel eleget, nem megfelelő kapcsolatban vagy, nem érted el időben a céljaidat, vagy nem felelsz meg annak a mércének, amelyet a 21. század eléd állított, hanem abból, hogy elveszítettél egy sokkal ősibb kapcsolatot: azt a belső tudást, hogy nem különálló megfigyelője vagy az Életnek, hanem része annak.
Talán nem egyszerűen önmagunkat veszítettük el.
Talán azt felejtettük el, hogy mihez tartozunk.
És ez egészen más kérdés.
Mert évszázadokon keresztül egyre messzebb kerültünk attól a tudattól, amely még nem választotta olyan élesen külön az embert és a természetet, a testet és a szellemet, az anyagot és a lelket, a láthatót és a láthatatlant, a földi életet és azt a nagyobb rendszert, amelyben ez az élet megszületik. Lassan úgy kezdtünk tekinteni a természetre, mint valamire, ami rajtunk kívül van; valamire, amit vagy le kell győznünk, uralnunk és felhasználnunk, vagy éppen ellenkezőleg, aminek kiszolgáltatottjai vagyunk.
Mindkettő ugyanabból a tudatállapotból születik.
Az elkülönültség tudatából.
Abból a tudatból, amelyben van az ember — és van vele szemben a világ.
Pedig talán éppen ez az a törés, amelynek következményeit ma olyan sokféle néven próbáljuk megérteni.
Mi van, ha nem az Életből hiányzik valami – hanem a kapcsolatunkból vele?
A modern ember elképesztő mennyiségű információhoz fér hozzá, miközben egyre kevésbé érzékeli saját belső ritmusát; képes másodpercek alatt kapcsolatba lépni valakivel a Föld másik oldalán, miközben sokszor azt sem tudja, mikor van szüksége megállásra, visszahúzódásra, érésre vagy éppen kibontakozásra; mesterséges világossággal meghosszabbítja a nappalt, fűtéssel eltörli a telet, légkondicionálással kizárja a nyarat, digitális időben él, amelyben minden pillanat ugyanolyan produktív lehetne — miközben a teste, az idegrendszere és a lelke továbbra is egy ciklikusan működő élővilág része.
A természetben ugyanis semmi nem akar folyamatosan virágozni.
A fa nem szégyelli a telet.
A föld nem érzi kudarcnak azt az időszakot, amikor látszólag semmit nem terem.
A Hold nem próbál telihold maradni.
A tenger nem kapaszkodik a dagályba.
A mag nem azért van a föld alatt, mert elrontott valamit.
Az Életben az összehúzódás és a kitágulás, az aktivitás és a visszahúzódás, az elengedés és a befogadás, a születés, az érés, az elmúlás és az újrakezdés nem egymással harcoló állapotok, hanem ugyanannak a mozgásnak különböző szakaszai.
Mi azonban létrehoztunk egy olyan tudatot, amely legszívesebben csak az egyik fázist engedné meg.
Mindig növekedni.
Mindig teljesíteni.
Mindig tudni.
Mindig haladni.
Mindig láthatónak lenni.
Mindig teremni.
És talán nem véletlen, hogy ebben a világban olyan sok ember érzi azt, hogy elfáradt, eltévedt, nem találja a helyét, vagy mintha valamilyen megnevezhetetlen belső otthontalanságban élne.
Mert az emberi tudat megpróbált lineárissá válni egy ciklikus világban.
És különösen mélyen érinti ez a női tudatot.
Amikor egy nő az „ősi női erejét” keresi, lehet, hogy valójában a kapcsolatot keresi
Sokat beszélünk ma arról, hogy a nő szeretné visszavenni az erejét, felébreszteni a benne élő ősi nőt, megtalálni a női energiáját, kapcsolódni a nőiségéhez, és közben gyakran keressük ennek a formáját régi történetekben, istennőkben, papnőkben, gyógyító asszonyokban, boszorkányarchetípusokban, ősi szimbólumokban.
De mi van akkor, ha az ősi nő ereje nem valamiféle elveszett természetfeletti képesség volt?
Mi van, ha az ereje mindenekelőtt kapcsolat volt?
Kapcsolat a saját testével, a Földdel, az évszakokkal, a növényekkel, a születéssel és az elmúlással, az éjszakával, a nappallal, a Hold változásaival, a közösséggel, az előtte járók emlékezetével, és mindazzal, amit a saját kultúrájának világképe szentnek, isteninek vagy szelleminek tekintett.
Az a nő, aki ismerte a gyógynövényeket, tudta, mikor melyik növény jelenik meg, hogyan változik a táj, mikor kell vetni és mikor kell várni, hogyan működik a test, hogyan érkezik egy gyermek a világra, mit jelent a vérzés, a termékenység, az öregedés és a halál, nem egyszerűen információval rendelkezett.
Egy rendszer részeként érzékelte önmagát.
És ebben a rendszerben nem feltétlenül uralni akarta a természetet.
Együttműködött vele.
Talán éppen ezt keresi ma annyi nő, amikor azt mondja: szeretném érezni a női erőmet.
Nem feltétlenül még több erőt akar.
Kapcsolatot akar.
Azt akarja újra érezni, hogy a teste nem egy gép, amelynek mindig megfelelően kell működnie; hogy a ciklikussága nem akadály; hogy az érzékenysége nem hiba; hogy az intuíció nem feltétlenül az értelem ellentéte; hogy nem kell minden pillanatban ugyanabban a tudatállapotban lennie, ugyanúgy teljesítenie, ugyanúgy adnia, ugyanúgy teremtenie.
És talán innen érthetjük meg egészen másképpen azt is, amit teremtő női erőnek nevezünk.
A varázslás mélyén talán mindig a tudat állt
Ha lehántjuk a mágiáról mindazt, amit évszázadok meséi, félelmei, vallási értelmezései, romantikus elképzelései és modern filmjei ráraktak, találunk valami meglepően egyszerűt:
szándékot.
Tudatot.
Figyelmet.
Jelentést.
És egy olyan cselekvést, amely mindezt formába rendezi.
A szertartás ebből a nézőpontból nem azért válik erőteljessé, mert önmagában a gyertyában, a füstölőben, a gyógynövényben, a kőben vagy a szimbólumban valamiféle automatikusan működő természetfeletti hatalom lenne, hanem azért, mert a szertartás a szétszórt tudatot egyetlen irányba rendezi.
A láthatatlan szándék egyszer csak formát kap.
Meggyújtom a gyertyát.
Elhelyezem a növényt.
Megrajzolom a szimbólumot.
Kimondom a szót.
Megérintem a földet.
Belélegzem az illatot.
Mozdulatot adok annak, ami addig csak bennem létezett.
És ezzel valami megváltozik: a szándék többé nem egy futó gondolat a gondolatok ezrei között, hanem koncentrált tudati aktussá válik.
Talán innen érdemes újragondolnunk a varázslás fogalmát is.
Nem feltétlenül úgy, mint a természeti törvények felülírását, hanem úgy, mint a tudat, a szándék, a szimbólum és a cselekvés összehangolását.
A szertartásban az ember megáll.
Kiválaszt.
Elkülönít egy pillanatot a többitől.
Jelentést ad neki.
Megfogalmazza, mit hív életre, mit enged el, minek készít helyet, mivel szeretne együttműködni.
És ettől a tudata is másképpen kezd működni.
A szertartás ebben az értelemben a tudat formába öntése.
A gyertya hordozó.
A szimbólum hordozó.
A gyógynövény hordozó.
A szó hordozó.
A mozdulat hordozó.
A valódi kérdés pedig az: milyen tudatot viszek bele?
Mert nem minden akarat szándék
És itt érkezünk el ahhoz a különbséghez, amely szerintem alapvető.
Az ego akarata és a lélek mély szándéka nem feltétlenül ugyanaz.
Az ego sokszor birtokolni akar, megszerezni, bebiztosítani, kontrollálni, bizonyítani, elérni valamit azért, hogy végre elégnek, szerethetőnek, sikeresnek vagy biztonságban lévőnek érezhesse magát.
A mélyebb szándék azonban nem feltétlenül azt kérdezi:
„Hogyan kaphatom meg, amit akarok?”
Hanem:
„Mivel vagyok összhangban?”
„Mi akar rajtam keresztül megszületni?”
„Mivé kell válnom ahhoz, hogy ezt az életet valóban meg tudjam élni?”
„Mi az én részem ebben a folyamatban?”
„Mit kell táplálnom?”
„Mit kell elengednem?”
„Hol akarok még mindig uralni valamit, amivel valójában együtt kellene mozognom?”
És talán itt válik el egymástól a kontroll és a teremtés.
A kontroll azt mondja: a világ igazodjon hozzám.
A mély teremtő tudat azt kérdezi: hogyan tudok úgy együtt mozogni az Élettel, hogy közben tudatos résztvevője legyek annak, ami rajtam keresztül formát keres?
Ez már nem alá-fölé rendeltség.
Nem vagyok a természet ura.
De nem vagyok tehetetlen áldozata sem.
Mellérendeltségben vagyok vele.
Része vagyok.
Hat rám, és én is hatok arra a világra, amelyben élek.
A női tudat ébredése ezért nem visszatérés a múltba
Nem kell úgy élnünk, ahogyan több ezer évvel ezelőtt éltek.
Nem kell megtagadnunk a technológiát, a tudományt, a várost, a modern életet ahhoz, hogy újra kapcsolatba kerüljünk azzal, amit elveszítettünk.
A női tudat ébredése számomra sokkal inkább emlékezés egy működésmódra.
Arra, hogy érzékelni lehet.
Figyelni lehet.
Ismerni lehet saját ciklusainkat.
Meg lehet tanulni a növényeket.
Ki lehet menni a természetbe úgy, hogy nem háttérként használjuk egy fényképhez, hanem jelen vagyunk benne.
Figyelhetjük az évszakok változását.
Észrevehetjük, hogyan reagál rájuk a testünk.
Megismerhetjük őseink történeteit.
Megtanulhatjuk azokat a szimbólumokat, amelyekkel az emberiség évezredeken keresztül próbálta kifejezni a születést, az elmúlást, az átalakulást, a nőiséget, a termékenységet, az élet körforgását.
És közben megismerhetjük saját tudatunkat.
Mert a tudat emelkedése számomra nem azt jelenti, hogy egyszer csak „magasabb rezgésűvé” nyilvánítjuk magunkat.
A tudat szintváltásához megismerés szükséges.
Tudás.
Önmegismerés.
Önreflexió.
A saját működésünk megértése.
Annak észrevétele, hogy melyik gondolat valóban a miénk, és melyiket örököltük; melyik vágy fakad belőlünk, és melyiket tanultuk meg kívánni; hol működik bennünk félelem, hol megfelelés, hol kontroll, és hol kezd megszólalni valami sokkal mélyebb.
A tudat nem attól emelkedik, hogy többet hiszünk, hanem attól, hogy többet látunk.
Többet értünk.
Tágabb összefüggéseket vagyunk képesek befogadni.
És minél tágabbá válik a tudat, annál nehezebb fenntartani azt az illúziót, hogy különálló lények vagyunk egy rajtunk kívül létező világban.
Talán ez maga a lélekébredés
Nem feltétlenül látomások, rendkívüli tapasztalatok vagy különleges képességek megszerzése.
Hanem annak fokozatos megváltozása, ahogyan önmagamat elhelyezem az Életben.
A tudat ébredése lehet az a pillanat, amikor már nem azt kérdezem kizárólag, hogy mit adhat nekem a világ, hanem azt is, hogyan vagyok kapcsolatban vele.
Amikor a Föld többé nem puszta erőforrás.
A testem nem eszköz.
A ciklusaim nem kellemetlenségek.
A természet nem dekoráció.
A spiritualitás nem menekülés a földi életből.
A szertartás nem kellékek összessége.
A teremtés pedig nem kívánságteljesítés.
Hanem kapcsolat.
És ebben az értelemben a női lélek ébredése egyszerre válhat a női tudat ébredésévé is: annak a mély, régi tudásnak az újrafelfedezésévé, hogy nem kell választanunk földi és spirituális között, mert talán éppen az a spiritualitás egyik legmélyebb formája, amikor ismét teljesen jelen vagyunk a földi életben.
Amikor érezzük a talajt.
Ismerjük a testünket.
Figyeljük a természetet.
Megértjük a tudatunkat.
Megismerjük a szándékainkat.
És már nem mindenáron irányítani akarjuk az Életet, hanem megtanulunk együtt teremteni vele.
Talán ezt neveztük valaha varázslatnak
Nem azt, hogy az ember a természet fölé emelkedik.
Hanem azt, hogy annyira mély kapcsolatba kerül vele, hogy felismeri annak ritmusát önmagában is.
Figyelem. Szándék. Tudat. Kapcsolat. Szimbólum. Szertartás. Cselekvés. Teremtés.
Nem különálló dolgok, hanem ugyanannak a folyamatnak különböző rétegei.
És talán ezért érez ma annyi nő különös vonzódást a gyógynövényekhez, a gyertyákhoz, az ősi szimbólumokhoz, a Holdhoz, az évkörhöz, az ősök történeteihez, a női szertartásokhoz, a természethez, a régi tudáshoz. Nem feltétlenül azért, mert vissza akar térni egy idealizált múltba.
Hanem mert valami benne kapcsolatot keres.
Kapcsolatot a test és a tudat között.
Kapcsolatot a nő és a természet között.
Kapcsolatot az egyéni élet és a nagyobb ciklusok között.
Kapcsolatot a látható és a jelentéssel telített belső világ között.
Kapcsolatot önmaga és az Élet között.
És lehet, hogy amikor azt mondjuk:
„Szeretném felébreszteni magamban az ősi női erőt”,
valójában valami sokkal mélyebbet mondunk:
szeretnék újra emlékezni arra, hogyan kell kapcsolatban lennem.
Nem uralni.
Nem kiszolgáltatottnak lenni.
Nem kívülről nézni.
Hanem benne lenni.
Érzékelni.
Megismerni.
Tudatosodni.
Együtt mozogni.
És abból a tudatból teremteni, amely már nem különállónak érzi önmagát attól az Élettől, amelyből megszületett.
Talán nem egy elveszett varázserőt keresünk.
Talán egy elveszett tudatállapotot.
És lehet, hogy a női tudat valódi ébredése éppen ott kezdődik, amikor már nem azt kérdezzük, hogyan szerezzük vissza az uralmat az életünk felett, hanem elkezdünk emlékezni arra, hogyan válhatunk ismét tudatos, érzékelő, teremtő részévé az Életnek.
0 hozzászólás